Berekfürdõ létét nem övezik évszázados múltra visszatekintõ történetek, az 1920-as években ezen a területen mindössze 5 tanya állt 35 lakossal.
A Karcag - Kunmadaras közötti területen, a Tatárülés nevezetû vasúti megállótól mindössze egy õsszel-tavasszal járhatatlan földút vezetett a pusztába. A változások viszont hihetetlen gyorsasággal követték egymást. A geológusok figyelme az 1920-as években az Alföld felé irányult, mivel úgy vélték, hogy itt gazdag szénhidrogén bázis található.
1925-ben Pávai Vajna Ferenc fõgeológus vezetésével kutatásokat kezdtek. A fúrás kezdeti nehézségei után Schmidt Eligius Róbert mûszaki vezetõ által irányított munkálatok 1928. január 24-én sikerrel jártak.

Karcag-Berekfürdõ. A "megindult kút"... A kép forrása: Nagy László János: A csillagok gyermekei vagyunk

A "fakosár" medence

A menetrendszerinti autóbusz

A gyógymedence a 40-es években

A városi szálló (ma a panzió)

Az iker medence

Az uszoda (60-as évek)

A kitörés magassága a kezdeti 40 méterrõl 70, majd a 100 métert is elérte.

A gyors intézkedéseknek köszönhetõen februárban már el is végeztették a vegyelemzést, mely szerint a víz tartalmaz kalciumot, magnéziumot, ként, jódot és brómot, tehát a termálvíz sok ásványi anyagot hordoz.
A közel két holdas tóra az elsõ ideiglenes strandfürdõt Mándoki Imre hozta létre és õ is üzemeltette. 1928 májusában fából medence-féleséget építtetett, melyet mindenki csak "fakosár"-nak nevezett. Lépcsõzetesen mélyülõ része 60-150 cm között mozgott.



1929 tavaszán a karcagiak és a környékbeliek hada kereste fel a gyógyító erejû "csodaforrást". Az elsõ állandó strand terveiben a "fakosár" medence mellett deszkából pénztár, várakozó és kabinok is szerepeltek, melynek a júliusi nyitásra már nagy része felépült.
A vendégeket ekkoriban egy furcsa menetrendszerinti járattal szállították Berekbe: egy kimustrált autóbuszt húzott két ló.

Októberben megkezdték a II. kút fúrásának elõkészületeit, valamint egy 12 km hosszú csatornát (árkot) építettek a használt víz elvezetésére. 1930 februárjában 800 méteres mélységben ismét 55 oC körüli hõmérsékletû vizet találtak. Ebben az évben épült az elsõ vasbeton medence, mely 2 részre tagolódott: az egyikben 42 oC-os, a másikban 30 oC-os gyógyvíz állt a fürdõzõk rendelkezésére. Ezen kívül 10 káddal egy épület, hidegvizes zuhany, vendéglõ és cukrászda is létesült.



1934-ben a tó mellett már 48 telek gyorsan elkelt, egy évvel késõbb pedig megnyitott Berek 20 szobás szállodája.

1935-ben elkészült a gyógyvíz elemzése is: a Pénzügyminisztérium Bányászati Osztályának véleménye szerint a víz gyengén alkalikus, erõsen konyhasós, jódos, brómos hévíz. "A mért abszolút értékek alapján, mivel a maradék anyagok nagyobb töménységben, mennyiségben fordulnak elõ benne, a bereki gyógyvíz értékesebbnek tekintendõ mind a szoboszlói, mind a debreceni hévíznél."

A harmincas évek végére a gyógyvíz már országos hírnévnek örvendett.
A sok látogató elvitte a fürdõ jó hírét, s beszámolt a lehetõségekrõl is. Ennek köszönhetõen egyre több villa épült Berekben. Hat miniatûr szálloda várta az ide látogatókat, valamint 42 szobás magánvállalkozói szféra, igaz szerény komforttal.
1936-ban téglajárda épült a karcagi útig, telefont kapott Berek, és a strandon állandó orvosi ügyelet volt. 1938-ra sikerült elérniük, hogy egy 4 m széles 1800 m hosszú kövesút készüljön a járda helyén az elágazásig.

Az elõzõekbõl látszik, hogy a bereki strand és környéke most már visszavonhatatlanul fejlõdésnek indult. 1940-ben üveggyár létesült a Berekben, melynek vezetõje Dr. Veres Zoltán.
Ebben az évben egy vasbeton vályú építésével megoldották a "csurgalék víz" elvezetését is a falu szélétõl a Karcag-Kunmadaras út mellett ásott 12 km-es csatornába.
1941-ben egy 40 x 20 m-es medencét építettek, melyet középen egy betonfallal kettéválasztottak és körben ülésre alkalmas lépcsõszerûséget képeztek ki (mai iker medence). Ezzel jelentõsen megnõtt a fürdõ befogadóképessége.


1953-tól a fürdõ kezelését átvette a Karcagi Városgazdálkodási Vállalat, késõbb a Víz és Csatornamû Vállalat, amely gyakorlatilag Berekfürdõ önálló településsé válásáig mûködtette a strandot, illetve a gyógyfürdõt.
A berekfürdõi strand a mai arculatát az 50-es évek végén, a 60-as évek elején történõ felújítási munkálatok során kapta. Ekkor nem csak az addig meglévõ medencéket újították fel, hanem új medencéket is építettek, mint pl. egy gyermekmedencét és egy úszómedencét. A strand területén elkezdték a parkosítási munkákat is, melynek eredményeként virágokat és fákat telepítettek a fürdõ területén, így növelve az árnyékos részeket a napozni nem vágyó vendégek részére, és próbálták szebbé tenni a medencék környékét.

A 60-70-es években a fürdõ fejlesztése leállt és a településsé vált vidéket kezdte el fejleszteni a város. Ebben az idõben lett önálló vízmûje Bereknek, végre megoldódott az ivóvíz hálózati ellátása. A nyaralók gombamód szaporodtak, egyre többen ismerték fel Berek gyógyvizes adottságait. A kunmadarasi reptér és szovjet katonai bázis közelsége (4 km) rányomta bélyegét a község fejlõdésére is. Mivel az akkori politikai rendszer a katonai titoktartásra hivatkozva nem szívesen látott idegeneket a környéken, Berekfürdõ fejlõdése megtorpant.
A kitörés 1974-ben történt, mikor is Dr. Hajdu Lajos reumatológus szakorvos koordinálásával a bereki vizet elismert gyógyvízzé nyilvánították. A gyógyászat most már szabad utat kapott, 1975-ben önálló orvosi rendelõje lett a községnek.
Néhány éven belül a már meglévõ épületeket (Park Étterem, kereskedelmi egységek) felújították ill. bõvítették is.

1979-ben elkészült a fedett termálfürdõ, ahol pénztár, öltözõk, várakozó, társalgó, 2 gyógymedence, büfé, valamint a gyógykezelések számára kialakított helyiségek is voltak. Az üzemelés megkezdése után a Társadalombiztosítási Pénztár már támogatta a kezelések igénybevételét, mint pl. fizikoterápia, súlyfürdõ, tangentor, gyógymasszázs és kádfürdõ.
Ebben az évben építették azt a berendezést mellyel az uszoda vizét egy vízforgatón keresztül tisztították és tisztítják ma is.
A 80-as években folyamatosan fejlõdött a község, ABC és új étterem is épült.
A mai településkép ekkorra már teljesnek volt mondható, a 90-es években kisebb beruházások és folyamatos infrastruktúra bõvítés történt. A telefon- és gáz ellátás 100%-os lett, a csatornázás pedig a 20%-ról 60%-osra nõtt. A földutak helyén pedig mindenhol útalap készült.
Az oldal elkészítéséhez Kovács Kornélia, "Berekfürdõ gyógyturisztikai adottságai, fejlesztési lehetõségei a GM. Széchenyi-terv tükrében" (2001) címû szakdolgozata került felhasználásra. Köszönjük!

Dr. Bartha Júlia:  Redempció, parasztpolgári fejlődés,  jászkun öntudat

A magyarság nagy történelmi sorsfordulói a Jászkunság népének életén is nyomot hagytak. A török hadjáratoknak a földvárak nemigen tudtak ellenállni, így szinte akadály nélkül lett a vidék is a Török Birodalom, a Szolnoki Szandzsák része, amelyben a török katonai-feudális szabályokhoz alakították az életet. A már korábban elkezdődött pusztásodás tovább folytatódott, a falvak nagy része elnéptelenedett. Egy 1618-ban kiadott nádori oltalomlevél 22 elpusztult nagykunsági települést jelöl meg, bár némelyikbe utóbb újra visszahúzódott a lakosság. A hódoltság idején elnéptelenedett nagykunsági kun falvak: Kunkápolnás, Ködszállás, Fábiánka, Magyarszállás, Asszonyszállás, Kolbaz, Bócsa, Orgondaszentmiklós, Hegyesbor, Turgony, Marjalaka, Kaba, Kuncsorba, Móric, Póhamara. Az 1699-ben végzett kamarai összeírás a 98 karcagi és 30 kunmadarasi gazdán kívül a Nagykunságon egy teremtett lelket sem talált. Az összeírásból az is világosan kitűnik, hogy bár a falvak többsége elpusztult, a megmaradt helyeken lakók származástudata eleven, így találtak gyarmati, ványai, kabai, ecsedi, nádudvari eredetűeket, s Karcagon élt ekkor már az elpusztult kun falvak, Asszonyszállás 13, Bócsa 18, Orgondaszentmiklós 43, Ködszállás 24 összeírt gazdája is. A kamarai összeírás nem is titkolt szándéka az volt, hogy a gyéren lakott vagy lakatlanná nyilvánított területeken túladjanak, ami 1702-ben meg is történt, amikor is a Jászkunság a Német Lovagrend birtokába került. A Rákóczi-szabadságharc idején a maradék lakosság a fejedelem rakamazi birtokára költözött, majd a szabadságharc után újra megülte a Kunságot. A visszatelepülés után alakult ki a Kis-és Nagykunság tájegységi elnevezése. Antropológiai vonatkozásban semmi különbség a Kiskunság és a Nagykunság lakói, a kiskunok, nagykunok között, csupán arról van szó, hogy a Nagykunság népessége nagyobb lett a visszatelepülést követően. Amint a lakosság helyzete konszolidálódott, megindult a harc az ősi jogok visszaszerzésére. A Jászkunság népe mindig kiváltságos helyzetben volt, amolyan kollektív nemességet élvezett, de ez csak addig jelentett védelmet és kiváltságot, amíg a Kunság területét el nem hagyta. Ezért is igyekezett mindenki visszatérni ősei földjére, és természetesen más betelepülők számára is vonzó lett a vidék. Erősen keveredett ugyan a lakosság, de okunk van feltételezni azt, hogy a kunok maradékai visszatértek és újra gyökeret vertek. A visszatelepülés után Karcagon 136 család él,   de mivel az első református anyakönyvek névanyagát és a XVIII. századi protokollumokban jegyzett neveket, ragadványneveket alapos nyelvészeti szempontok szerint nem vizsgálták, nem tudjuk pontosan, mennyire volt kontinuis a lakosság. Az azonban tény, hogy az ősi jogok visszaszerzésére irányuló törekvések egyesítették a belső erőket. Az összetartást erősítette még az endogámia is. Ez adja a magyarázatot a közösségi tudat kialakulására, hiszen magukat megkülönböztetve, egyéb terület lakóit kirekesztve - beleértve az erővel idetelepített katolikus lakosságot is -, létrejön a Kunság  és a Jászság meglehetősen zárt társadalma. Mária Terézia Habsburg császárnő 1745.május 6-án kelt oklevelében –pénzbeli megváltás fejében visszaadta a Jászkunság kiváltságait. A megváltakozás –redemptió- birtokjogi következménye az lett, hogy erősen megosztotta a helyi társadalmat. A redemptió során ki-ki anyagi erejéhez mérten vásárolt földet, a redemptusok neveit a városok Liber Fundi-ja, (Földkönyve) tartalmazza. Hosszú ideig, talán a XX. század közepéig is a társadalmi rangot az jelentette, hogy a család elődei részt vettek–e a redemptióban vagy sem, ez pedig szinte egyet jelent azzal, hogy a család jászkunsági volt-e akkortájt, vagy sem.  Ebben a zárt közösségben a személyes identitás, a közös származástudat a hagyományokból is táplálkozik, s a jövevényeknek (gyütt-menteknek) kénytelen-kelletlen alkalmazkodni kellett ehhez a helyzethez.  Minden  város redemptusának birtoka arányában kellett viselni a kötelezettségeket is. A földbirokhoz nem jutottak – az irredemptusok- alkották a másik pólust, e megosztott társadalomban. Kialakultak a nagyhatárú mezővárosi szervezetek, amelyek rendezett tanácsa gondoskodott arról, hogy a térség meginduljon a könnyűnek éppen nem mondható parasztpolgári fejlődés útján. A Kunság kutatói, történészek, néprajzosok, nyelvészek között hosszú ideje vita tárgya az a sajátos történeti tudat, amely a ma is elevenen él. Kuntudat, jász tudat, tehát etnikai alapon különül a környező magyarságtól,  vagy redemptus tudat. Mélyen gyökerező hagyomány, vagy teremtett hagyomány,  mindig  megújuló hagyomány az, ami a jászkunsági kultúrát jellemzi.