Körmendi Lajos írása nyomán
Berekfürdőbe pihenni utazott Benedek István. Itteni élményeiről készült Meleg víz (Lélektől lélekig. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1970) című írása alatt 1965-ös dátum olvasható. Az ezt megelőző és az ezt követő években még orvosként dolgozott, ekkoriban éppen a fővárosban vezetett pszichoterápiás szakrendelést. Orvosi munkája mellett végezte ekkor még művelődéstörténészi és írói tevékenységét. Elég sok és fárasztó lehetett ez így együtt. A professzor pihenni akart. „Kereken három napig tartott, amíg eljutottam a súlytalanság állapotába. Berekfürdőn történt ez, a nagy magyar róna kellős közepén, egy medencényi meleg vízben. Úgy jutottam oda, hogy egy hetet olyan helyen akartam tölteni, ahol a madár se jár. Tudom, mások most Velencébe utaznak, Párizsba meg Torontóba, ha nagyon megjött a világ utazhatnékja, mód is egyre jobban adódik hozzá – de én most stressz, élmények és törtetés nélkül akartam megpihentetni fáradt csontjaimat, nohát ezért mentem a Berekbe”.
Aztán kiderül az írásból, hogy Benedek István már járt itt: „... pontosan húsz éve, Budapest ostroma után, valahogy odakeveredtem, kopár és letarolt vidék közepén egy nagy betonmedencét találtam, amelyben forró víz buzgott: ebben mostuk le magunkról az út piszkát, az ostrom piszkát, a háború piszkát, az egész elmúlt világ piszkát – most megakartam nézni, ugyan mi lett a pusztában gőzölgő medencéből”. A változások meglepik az írót: „Egy medencéből négy lett, a park sétányain magasra nőttek a fák, a kis szálloda mögött camping-tábor és parkoló autók sora, a fürdőtelepen kívül rendezett sorokban apró villák és víkendházak, dús lombú fák és színpompás virágok között, és a podagrás öreg parasztokon kívül itt lubickol-hancúrozik a környék fiatalja-öregje, s nem is csak a közvetlen környéké”. Az első pillanatban a tudós író nem örült ennek a fejlődésnek, de hamar megnyugodott: „A nagy kiterjedésű fürdőtelepen úgy eloszlik a sok ember, hogy szinte észre sem lehet venni. Apró csoportokra bomlanak, nyoma sincs annak a heringszerűségnek és hemzsegésnek ami a főváros körüli fürdőket jellemzi. A négy medencében éppúgy lehet tág, szabad térséget találni, mint a park gyepén, tűző napon vagy kellemes árnyékban”. Az írót nagyon megfogja, hogy Berekfürdőn egyetlen tábla sem tiltja a fűre lépést, „szabad labdázni, szabad dohányozni, szabad csónakázni, szabad játszani, szabad kijönni, szabad bemenni, itt mindenki azt csinál, amit akar... Meglepő módon ez a nagy szabadság semmiféle káros következménnyel nem jár, mindenki megtalálja a maga helyét, és senki sem gázol bele a többiek életébe. Nem hallottam veszekedést, de még egy rossz szót sem”. Íme, a demokratikus társadalom modellje akkor, amikor diktatúrában kényszerültünk élni. S az író a szabad élet vonzó képét éppen Berekfürdőből mutatja föl, a fürdő leírásába rejtve, de aki akarta, érthette az üzenetet.
A vízről is van mondandója: „A meleg vízben egy jól tájékozott nénike magyarázza a szomszédainak, hogy milyen jó ez a víz az ízületekre, a derékfájásra, mindenféle kimondhatatlan bajokra és az idegekre. Nem tudom megítélni, igazat mond-e, nem is értek hozzá, de egy dologra feltétlenül nagyszerű hatással van ez a víz: az emberek jóindulatára. Mert én még ilyen jóindulatú világot nem láttam”. Benedek István egész sor példát hoz a berekiek jóindulatára, kedvességére, segítőkészségére, emberségére. Felteszi a kérdést:„Mindezt a meleg víz teszi? Lehet. És úgy látszik, az erkölcsöknek is jót tesz a meleg víz, mert nyomát sem találom annak a ledérségnek, amivel fürdőhely-járó ismerőseim szoktak szórakoztatni. Szolid és családias a hangulat.” Ha pihenni ment is, vitt magával munkát az író: „...tudományos könyveket cipeltem ki magammal a fűbe, és elszántan mímeltem a dolgozást. Aztán megadtam magam, átadtam magam a súlytalanságnak, a napnak, a víznek, a felfújható gumimatracnak”. Vajon a Bolond világ című könyve tanulmányaihoz próbált itt anyagot gyűjteni a professzor? Esetleg a Semmelweis és kora című művéhez? Vagy már A tudás fája című könyvére készült?
A berekfürdői béke ellentétét is felvillantja Benedek István írása végén: „Néha iszonyatos zúgással lökhajtásos repülők húztak el a fejünk felett, mert a szomszédban katonai reptér van, hogy eszünkbe juttassa: nem mindenütt ilyen békés a világ”. Akkor még működött a kunmadarasi szovjet repülőtér és a szintén nem valami nagy távolságra lévő nemzetközi bombatér, amik pokollá tették a környék életét. Ebből kapott aprócska ízelítőt az író is. E kellemetlen élmény ellenére az összbenyomás jó maradt: „Amikor egy hét múltán hazatértünk, úgy éreztem, belőlem is kedves ember lett. Vajon meddig tart a meleg víz hatása?”
Jó, hogy Benedek Istvánt a mi vidékünkre is elhozta a jó sorsa, mert ilyen szépen kevesen írtak Berekfürdőről.
